MARCI VISZI A PRÍMET...

Édesanyám mondta nemrég, hogy szép-szép a blog, de hogy szomorúság árad belőle. Csodálkoztam ezen...Épp a fordítottja volt a cél. Ezért is döntöttem úgy, hogy a mostani blogbejegyzés mindenképpen vidám lesz és pozitív. Erre pedig a legjobb eszköz talán az, ha magam is sorra veszem, hogy mi mindenre is tanított meg kisfiam engem/minket az alatt a három és fél hónap alatt, mióta megszületett (plusz a majdnem kilenc hónap alatt, amit feleségem hasában töltött). Először is megtanított a türelemre. Én abban a pillanatban, hogy kiderült, feleségem teherbe esett, rögtön a kezemben fogtam volna a pici trónörököst! Persze, ez nem lett volna jó senkinek sem. Sem az első, se a negyedik, de még a hetedik hónapban sem... Ezért aztán maradtak a hasfalon keresztüli "nulladik típusú találkozások". Igazán izgalmas volt találgatni, hogy most vajon a térdéhez vagy épp a könyökéhez(ujjához?, orrához?, füléhez?) értem -e az ujjbegyemmel, ha valami kis dudor nőtt a pocakon. Nagyon lassan telt az

Marcink viszi a prímet! Egyre magasabbra emelgeti a fejét hason fekve. Sokáig nem szereti... hangosan adja tudtunkra: elég már! Szavak nélkül persze, de annál indulatosabb jajszavakkal. Tehetséges fiú! Három hónaposan és néhány naposan, hosszan tartó sárgaság után, hipotóniás diagnózissal(izomgyengeség) ez nem kis teljesítmény. Ezen felbuzdulva gondolkodtam el azon, hogy mit is jelent a tehetség, miért érdemes és kell küzdenünk az előítéletekkel és egyéb dolgokon... Fejemelgetés, hangos „geöp“, „abő“ „au“ és egyéb szókezdeményezések már voltak, ezt már tudja. De vajon mire lesz képes a jövőben és ezt mennyire fogja majd értékelni a társadalom? Én meg a feleségem majd biztosan hangosan dicsérjük őt minden sikere után, de értékelni tudja –e majd a nagyvilág? Ezekre a kérdésekre egyelőre nem lehet válaszokat adni. Nem tudjuk, miben lesz tehetsége, mi érdekli majd. Néhány dolog azonban elgondolkodtatott. A Down-szindróma a mentális képességek enyhe-, közép-, esetenként nagyon súlyos

Marci fiam tegnapelőtt volt három hónapos. Névnapja is ezen a napon volt, november 11-én. Csupa prímszám... Gyenge voltam matekból, de a 11 biztos az. A három is az. Jó, jó, tudom, ez erőltetett. Prímszám azonban a 47 is. Marci fiam ennyi kromoszómával született. Eggyel többel, mint mi, halandó emberek...Különleges kisember! Marci viszi a prímet. Amikor megtudtuk a diagnózist, Marci épp hangosan sírt és nagyon meleg volt. Igen, 2015 nyarán kimondottan hőség volt, tikkasztó forróság. Én épp büszke apa módjára sétáltam a városban, kezemben a legvastagabb szivarral, ami a trafikban kapható volt. Ekkor jött a telefon... A feleségem hívott fáradt, ijedt hangon. Az orvos kivizsgálta Marcinkat és Down-szindrómára utaló jeleket talált... A fene se hallott addig olyan dolgokról, mint a négyujjas barázda, szandál-árok a lábon, meg hasonlók. Vártunk, még nem volt biztos. Nem tagadom, kétségbe estem. Egész este az internetet böngésztem, több napig nehezen tudtam aludni. Sok mindent