Édesanyám mondta nemrég, hogy szép-szép a blog, de hogy szomorúság árad belőle. Csodálkoztam ezen...Épp a fordítottja volt a cél. Ezért is döntöttem úgy, hogy a mostani blogbejegyzés mindenképpen vidám lesz és pozitív. Erre pedig a legjobb eszköz talán az, ha magam is sorra veszem, hogy mi mindenre is tanított meg kisfiam engem/minket az alatt a három és fél hónap alatt, mióta megszületett (plusz a majdnem kilenc hónap alatt, amit feleségem hasában töltött).
Először is megtanított a türelemre. Én abban a pillanatban, hogy kiderült, feleségem teherbe esett, rögtön a kezemben fogtam volna a pici trónörököst! Persze, ez nem lett volna jó senkinek sem. Sem az első, se a negyedik, de még a hetedik hónapban sem... Ezért aztán maradtak a hasfalon keresztüli "nulladik típusú találkozások". Igazán izgalmas volt találgatni, hogy most vajon a térdéhez vagy épp a könyökéhez(ujjához?, orrához?, füléhez?) értem -e az ujjbegyemmel, ha valami kis dudor nőtt a pocakon. Nagyon lassan telt az idő, aztán mégis meglepett minket a Marci érkezése. Egyik hajnalon, egy nagyon forró nyári nap hajnalán feleségem azzal ébresztett, hogy mennünk kell, szülni fog...
Itt jött a másik dolog, amire Marci megtanított. Hogy a szülésnél sosem a nők, sokkal inkább a férfiak esnek kétségbe. Pedig addig (és azóta is) hányszor mondogattam: "Nyugi, minden rendben lesz!" Rendben is volt, csak közben futkostam a lakásban, mint egy túlhúzott játékegér. Közben persze többször elismételtem a szokásos mantrát, de inkább csak magamat nyugtattam. Még szerencse, hogy a feleségem az én idegeskedésem ellenére is nyugodt maradt...
A Marci fiunk arra is megtanított, hogy igazából sosem szabad kétségbe esni. Írtam már itt a blogon, hogy meglepett minket, amikor a doktorok kijelentették, hogy egy kromoszómával többje lesz a kicsinknek. A vastag szivar, amit azért vettem, hogy megünnepeljem fiam születését viszont pl. egyáltalán nem esett ki a kezemből a hír hallatán! Igaz, az első napok nehezek voltak. Már csak azért is, mert este nem tudtam aludni, mivel éjjeleken át a Down-szindrómáról olvastam. Addig ugyanis nem sokat tudtam erről az állapotról. Hát, ekkor jött sok olyan dolog, amit megtanultam. Hogy a világon élnek köztünk emberek, akiknek kicsit más formájú a szemük, talán nehezebben értenek/értetnek meg ezt-azt a nagyvilágból/nagyvilággal, talán gondjaik vannak a tanulással, de ugyanúgy vannak álmaik, céljaik, van saját elképzelésük a világról és a saját életükről és, hogy sok esetben valahogy boldogabbak, elégedettebbek az élettel, mint mi, halandó emberek. Ekkor aztán megnyugodtam! Végül is egy különleges kisember döntött úgy, hogy pont a mi kis fészkünkben szeretne felnőni velünk.
Megtanított pelenkázni, tigris pózban kis kölyköt fogni, gügyögni, éjjel háromkor etetés közben nem elaludni, kis zongorán "megfogtam egy szúnyogot" dalt játszani, séta előtt egy ordítva síró kisbabát felöltöztetni (azért ez a feleségemnek még mindig sokkal jobban megy) úgy, hogy azért én se felejtsem el átvenni a melegítőt... és ami talán a legfontosabb, hogy megtanultam becsülni a kis dolgokat. Amikor este elalszik és csönd van, amikor mosolyog, amikor közösen meg tudunk inni egy kávét (a közös étkezésekről már inkább lemondtunk, vagyis helyesebben improvizálunk: Marcit eteti a feleségem, közben én őt...) és hasonlók.
Igen, Marci viszi a prímet! Mert arra is megtanított, hogy ki az igazi barát. Hogy az ilyen, amikor tényleg kell, hogy mellénk álljon, még többet is megad annál, mint amire úgy érezzük, szükségünk lenne! És megtanított arra is, hogy miért fontos a család. Ugyanis, azokban az első napokban kérés nélkül átölelt...
(fénykép: www.boldogsag.net)
Először is megtanított a türelemre. Én abban a pillanatban, hogy kiderült, feleségem teherbe esett, rögtön a kezemben fogtam volna a pici trónörököst! Persze, ez nem lett volna jó senkinek sem. Sem az első, se a negyedik, de még a hetedik hónapban sem... Ezért aztán maradtak a hasfalon keresztüli "nulladik típusú találkozások". Igazán izgalmas volt találgatni, hogy most vajon a térdéhez vagy épp a könyökéhez(ujjához?, orrához?, füléhez?) értem -e az ujjbegyemmel, ha valami kis dudor nőtt a pocakon. Nagyon lassan telt az idő, aztán mégis meglepett minket a Marci érkezése. Egyik hajnalon, egy nagyon forró nyári nap hajnalán feleségem azzal ébresztett, hogy mennünk kell, szülni fog...
Itt jött a másik dolog, amire Marci megtanított. Hogy a szülésnél sosem a nők, sokkal inkább a férfiak esnek kétségbe. Pedig addig (és azóta is) hányszor mondogattam: "Nyugi, minden rendben lesz!" Rendben is volt, csak közben futkostam a lakásban, mint egy túlhúzott játékegér. Közben persze többször elismételtem a szokásos mantrát, de inkább csak magamat nyugtattam. Még szerencse, hogy a feleségem az én idegeskedésem ellenére is nyugodt maradt...
A Marci fiunk arra is megtanított, hogy igazából sosem szabad kétségbe esni. Írtam már itt a blogon, hogy meglepett minket, amikor a doktorok kijelentették, hogy egy kromoszómával többje lesz a kicsinknek. A vastag szivar, amit azért vettem, hogy megünnepeljem fiam születését viszont pl. egyáltalán nem esett ki a kezemből a hír hallatán! Igaz, az első napok nehezek voltak. Már csak azért is, mert este nem tudtam aludni, mivel éjjeleken át a Down-szindrómáról olvastam. Addig ugyanis nem sokat tudtam erről az állapotról. Hát, ekkor jött sok olyan dolog, amit megtanultam. Hogy a világon élnek köztünk emberek, akiknek kicsit más formájú a szemük, talán nehezebben értenek/értetnek meg ezt-azt a nagyvilágból/nagyvilággal, talán gondjaik vannak a tanulással, de ugyanúgy vannak álmaik, céljaik, van saját elképzelésük a világról és a saját életükről és, hogy sok esetben valahogy boldogabbak, elégedettebbek az élettel, mint mi, halandó emberek. Ekkor aztán megnyugodtam! Végül is egy különleges kisember döntött úgy, hogy pont a mi kis fészkünkben szeretne felnőni velünk.
Megtanított pelenkázni, tigris pózban kis kölyköt fogni, gügyögni, éjjel háromkor etetés közben nem elaludni, kis zongorán "megfogtam egy szúnyogot" dalt játszani, séta előtt egy ordítva síró kisbabát felöltöztetni (azért ez a feleségemnek még mindig sokkal jobban megy) úgy, hogy azért én se felejtsem el átvenni a melegítőt... és ami talán a legfontosabb, hogy megtanultam becsülni a kis dolgokat. Amikor este elalszik és csönd van, amikor mosolyog, amikor közösen meg tudunk inni egy kávét (a közös étkezésekről már inkább lemondtunk, vagyis helyesebben improvizálunk: Marcit eteti a feleségem, közben én őt...) és hasonlók.
Igen, Marci viszi a prímet! Mert arra is megtanított, hogy ki az igazi barát. Hogy az ilyen, amikor tényleg kell, hogy mellénk álljon, még többet is megad annál, mint amire úgy érezzük, szükségünk lenne! És megtanított arra is, hogy miért fontos a család. Ugyanis, azokban az első napokban kérés nélkül átölelt...
(fénykép: www.boldogsag.net)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése