Marcink viszi a prímet! Egyre magasabbra emelgeti a
fejét hason fekve. Sokáig nem szereti... hangosan adja tudtunkra: elég már!
Szavak nélkül persze, de annál indulatosabb jajszavakkal. Tehetséges fiú! Három
hónaposan és néhány naposan, hosszan tartó sárgaság után, hipotóniás
diagnózissal(izomgyengeség) ez nem kis teljesítmény. Ezen felbuzdulva
gondolkodtam el azon, hogy mit is jelent a tehetség, miért érdemes és kell
küzdenünk az előítéletekkel és egyéb dolgokon...
Fejemelgetés, hangos „geöp“, „abő“ „au“ és egyéb
szókezdeményezések már voltak, ezt már tudja. De vajon mire lesz képes a jövőben
és ezt mennyire fogja majd értékelni a társadalom? Én meg a feleségem
majd biztosan hangosan dicsérjük őt minden sikere után, de értékelni tudja –e majd
a nagyvilág? Ezekre a kérdésekre egyelőre nem lehet válaszokat adni.
Nem tudjuk, miben lesz tehetsége, mi érdekli majd. Néhány dolog azonban
elgondolkodtatott. A Down-szindróma a mentális képességek enyhe-, közép-,
esetenként nagyon súlyos sérülését (is) jelenti. Amit én valahogy úgy tudok
értelmezni, hogy emiatt nehezebben értenek meg dolgokat, egészséges társaikkal
összehasonlítva nehezebben tudnak elsajátítani különféle képességeket, az élet
bonyolult kesze-kuszaságában segítségre szorulnak, hogy a mindennapi teendők
fel ne őröljék őket. Egyébként hozzáteszem, hogy harmincon túl még nekem is
gyakran meggyűlik a gondom az olyan dolgokkal, mint pl. a banki átutalás,
számlák elintézése, fejben tartása, repülőjegy vásárlása és sorolhatnám. Ezek
nem egyszerű dolgok és bizony gyakran úgy érzem, hogy az ember számára nem hogy
könnyítenék, de egyre nehezítik a dolgát ilyen téren. Azonban nem egy Down-szindrómás ember bebizonyította már, hogy kellő kitartással és igyekezettel
szép eredményeket lehet elérni még egy ilyen hátrányból indulva is. (Itt
olvasható néhány sikersztori: http://downbaba.hu/csalad/down-szindromaval-a-vilag/laura-green-a-down-szindromas-uzletasszony/)
A hátrányos helyzet egyrészt adott. Az alacsonyabb
növés miatt valószínűleg nem egy Down-szindrómásból lesz az új kosárlabdabajnok.
Színészként is nehezebb a dolguk, hiszen általában a kommunikációval,
illetve az érthető kommunikációval problémáik vannak/lehetnek. A mozgáskoordinációval
is meggyűlik a bajuk, ezért táncosként is kissé ügyetlenebbnek tűnhetnek.
A felsorolást a végtelenségig folytathatnám, ráadásul a Down-szindrómával
élőket gyakran az olyan problémák is hátráltatják a kibontakozásban/fejlődésben mint
pl. hallássérülés vagy látási problémák. Nincs könnyű dolguk, na! És akkor
jönnek az előítéletek, hogy az egész mázsás súlyra rárakjanak még egy jó nagy
lapáttal... Egy fél évszázaddal ezelőtt még azt sem képzelte róluk senki, hogy
meg tudnának tanulni pl. olvasni vagy írni. Ezért az idősebb Down-szindrómás emberek
nagy része nem is rendelkezik ezekkel a képességekkel. Ma már tudjuk, nem
hogy képesek megtanulni, kellő támogatással akár íróként is megállják a helyüket!
(http://downbaba.hu/csalad/marcus-sikora-a-down-szindromas-iro/)
Az előítéletek miatt sokan a down szindrómás emberek közül teret,
lehetőséget sem kapnak arra, hogy tehetségüket kibontakoztassák, megmutassák. Vagy,
ha kapnak is, legtöbbször csak mint valami furcsaságra tekintünk próbálkozásaikra.
De valóban csak az egészséges emberek kiváltsága a tehetség és annak ápolása?
Gyermekkoromban a szüleim mindig azt mondogatták (és mondogatják ma is),
hogy nem az a lényeg, hogy mit teszek, tegyem azt teljes odaadással és
figyelemmel. És gyakran hallani/olvasni olyan bölcs tanácsokat is, miszerint
nem a siker a lényeg, hanem, hogy mindent megtegyen az ember a sikerért.
Tehát, hogy az odavezető út a fontos, nem a cél. Eltértem kicsit a tárgytól...
A lényeg, amit ebből az eszmefuttatásomból ki szeretnék hozni az, hogy ha
egy embernek, adott esetben egy Down-szindrómával született embernek az
eszközei csekélyebbek és szerényebbek is, tehetsége, adottsága bizonyos
dolgokra mégis ugyanúgy lehet, mint másnak. Ezt a tehetséget pedig
szerintem ugyanúgy ápolni kell. Ösztönzésre mindenkinek
szüksége van és szerintem egy Down-szindrómás embernél is az kell, hogy legyen
a mérce, hogy mindent megtett –e, hogy kitartó volt –e, mennyire
igyekezett, mennyire volt szorgalmas. Mindannyiunk életfeladata valamelyest az, hogy a saját határainkat
megismerjük és azokat feszegessük, adott esetben túllépjünk azokon. Miért
kellene, hogy ez másként legyen egy Down-szindrómás embernél?!
Persze megint más kérdés az érvényesülés. Sajnos a legjobb
esetben is legfeljebb valamilyen kisegítő munkára vesznek fel manapság Down-szindrómásokat. Kevesen vannak, akik be tudják magukat biztosítani anyagilag,
ami egyrészt a szülőknek is megterhelő és az ő önbecsülésüket sem segíti. (Én legalábbis eddig szinte mindenhol azt olvastam, hogy a Down-szindrómás
emberek ugyanúgy vágynak arra, hogy saját keresetük legyen, hogy önállókká
váljanak.) Ezen a téren Közép-Európa még valóban elég rosszul áll. Nyugaton
is biztos vannak problémák, de az ilyen emberkék integrációja terén előrébb
járnak. De azért vannak pozitív példák! Például: http://www.baltazarszinhaz.hu/ , vagy
a szlovákiai http://www.divadlozpasaze.sk/divadlo/,
kávéházak működnek, ahol Down-szindrómás emberek a felszolgálók, vezetők,
a divatipar is felfedezte a szépet az ilyen emberekben és egyebek.
Egy biztos! Marcinkat arra fogom majd nevelni, hogy sose
adja fel...
A fotón: Pablo Pineda, az első európai Down-szindrómás, aki egyetemi diplomát szerzett. Színésznek is remek!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése