Marci fiam tegnapelőtt volt három hónapos. Névnapja is ezen a napon volt,
november 11-én. Csupa prímszám... Gyenge voltam matekból, de a 11 biztos
az. A három is az. Jó, jó, tudom, ez erőltetett. Prímszám azonban a 47
is. Marci fiam ennyi kromoszómával született. Eggyel többel, mint mi,
halandó emberek...Különleges kisember! Marci viszi a prímet.
Amikor megtudtuk a diagnózist, Marci épp hangosan sírt és nagyon meleg volt. Igen, 2015 nyarán kimondottan hőség volt, tikkasztó forróság. Én épp büszke apa módjára sétáltam a városban, kezemben a legvastagabb szivarral, ami a trafikban kapható volt. Ekkor jött a telefon... A feleségem hívott fáradt, ijedt hangon. Az orvos kivizsgálta Marcinkat és Down-szindrómára utaló jeleket talált... A fene se hallott addig olyan dolgokról, mint a négyujjas barázda, szandál-árok a lábon, meg hasonlók. Vártunk, még nem volt biztos. Nem tagadom, kétségbe estem. Egész este az internetet böngésztem, több napig nehezen tudtam aludni. Sok mindent megtudtam, a félelmet valami kíváncsi bizsergés érzése váltotta fel. Hétköznapinak semmiképp sem nevezhető élethelyzet! Meg aztán ezzel a szindrómával élő emberkék már jól integrálhatók a társadalomba, kedves, szerethető és nagyon szeretni tudó emberek. Igaz, amilyen rendkívüli módon érzékenyek, talán ugyanilyen mértékben hajlamosak a betegségekre és különféle testi rendellenességek is nehezíthetik az életüket. A sejtés beigazolódott: fiunk valóban egy extra kromoszómával jött a világra...De sebaj! Majd csak megbirkózunk valahogy a helyzettel...
Marci azóta a szó szoros értelmében viszi a prímet! Pelenkázás, etetés, altatás, sírás-rívás - mint minden más gyereknél... Mi meg örülünk, ahogy egyre nő, egyre figyelmesebb a külvilágra, ahogy néha mosolyog (van, hogy egészen zavarba ejtő módon kedvesen és őszintén!), néha nevet, és örülünk annak is, hogy hála egy remek gyógytornásznak, akihez Marcit hordjuk és a különféle rehabilitációs gyakorlatoknak a kisfiunk egyre feszesebb(nagyon jellemző az izomgyengeség ilyen kisbabáknál) és egyre ügyesebb.
Hogy mit hoz a jövő, még nem sejtjük. Járhat -e majd rendes iskolába, tud -e találni munkát a későbbiekben, hogyan fogadja majd be a család (eddig mindenki nagyon kedvesen bánik a kicsivel), a barátok (úgyszintén), a társadalom...? Tudunk -e gondoskodni a sorsáról azokra az időkre is, amikor esetleg mi már nem leszünk?! Ezek egyelőre még túlontúl távoli dolgok. Talán nem is érdemes gondolkodni rajtuk. Hiszen Marci viszi a prímet! Megteltek a mindennapok: pl. elkezdtem zongorázni... már el tudom játszani a "Megfogtam egy szúnyogot" kezdetű dalocskát. Marci úgy tűnik, élvezi. Taps helyett olyan mosollyal jutalmazza igyekezetem, amitől még a Demjén Rózsi jégszíve is biztosan megolvadna. Ha fölé ereszkedem, a lehető legtermészetesebb módon hasba rúg. Van, hogy ilyenkor is nagyokat nevet. Aztán olyan is van, hogy az egyik szobából a másikba reptetem a pólyájában és nagyon megijed a nappaliban, ahol nem kapcsoltam villanyt. Tágra mereszti a szemét, meglepett arcot vág. És nagyon helyes... Az éjjeli etetések alatt mindig felébreszt egy hangos pukkal. Marci viszi a prímet...
Nem akarok visszacsinálni semmit. Voltak jelek a terhesség alatt is. Tudom, ha akkor tudtam(tudtuk) volna, akkor se akartam(akartuk) volna másként. Jól van ez így! Hiszen ő egy különleges kisember, egy különlegesen varázslatos világban. Marci viszi a prímet...
(A kép röviddel azután készült, miután kivizsgálták a Marci hallását és röviddel azelőtt, mielőtt egy-egy nagy kő esett le a feleségem és az én szívemről is: Marci hallani fog...)
Amikor megtudtuk a diagnózist, Marci épp hangosan sírt és nagyon meleg volt. Igen, 2015 nyarán kimondottan hőség volt, tikkasztó forróság. Én épp büszke apa módjára sétáltam a városban, kezemben a legvastagabb szivarral, ami a trafikban kapható volt. Ekkor jött a telefon... A feleségem hívott fáradt, ijedt hangon. Az orvos kivizsgálta Marcinkat és Down-szindrómára utaló jeleket talált... A fene se hallott addig olyan dolgokról, mint a négyujjas barázda, szandál-árok a lábon, meg hasonlók. Vártunk, még nem volt biztos. Nem tagadom, kétségbe estem. Egész este az internetet böngésztem, több napig nehezen tudtam aludni. Sok mindent megtudtam, a félelmet valami kíváncsi bizsergés érzése váltotta fel. Hétköznapinak semmiképp sem nevezhető élethelyzet! Meg aztán ezzel a szindrómával élő emberkék már jól integrálhatók a társadalomba, kedves, szerethető és nagyon szeretni tudó emberek. Igaz, amilyen rendkívüli módon érzékenyek, talán ugyanilyen mértékben hajlamosak a betegségekre és különféle testi rendellenességek is nehezíthetik az életüket. A sejtés beigazolódott: fiunk valóban egy extra kromoszómával jött a világra...De sebaj! Majd csak megbirkózunk valahogy a helyzettel...
Marci azóta a szó szoros értelmében viszi a prímet! Pelenkázás, etetés, altatás, sírás-rívás - mint minden más gyereknél... Mi meg örülünk, ahogy egyre nő, egyre figyelmesebb a külvilágra, ahogy néha mosolyog (van, hogy egészen zavarba ejtő módon kedvesen és őszintén!), néha nevet, és örülünk annak is, hogy hála egy remek gyógytornásznak, akihez Marcit hordjuk és a különféle rehabilitációs gyakorlatoknak a kisfiunk egyre feszesebb(nagyon jellemző az izomgyengeség ilyen kisbabáknál) és egyre ügyesebb.
Hogy mit hoz a jövő, még nem sejtjük. Járhat -e majd rendes iskolába, tud -e találni munkát a későbbiekben, hogyan fogadja majd be a család (eddig mindenki nagyon kedvesen bánik a kicsivel), a barátok (úgyszintén), a társadalom...? Tudunk -e gondoskodni a sorsáról azokra az időkre is, amikor esetleg mi már nem leszünk?! Ezek egyelőre még túlontúl távoli dolgok. Talán nem is érdemes gondolkodni rajtuk. Hiszen Marci viszi a prímet! Megteltek a mindennapok: pl. elkezdtem zongorázni... már el tudom játszani a "Megfogtam egy szúnyogot" kezdetű dalocskát. Marci úgy tűnik, élvezi. Taps helyett olyan mosollyal jutalmazza igyekezetem, amitől még a Demjén Rózsi jégszíve is biztosan megolvadna. Ha fölé ereszkedem, a lehető legtermészetesebb módon hasba rúg. Van, hogy ilyenkor is nagyokat nevet. Aztán olyan is van, hogy az egyik szobából a másikba reptetem a pólyájában és nagyon megijed a nappaliban, ahol nem kapcsoltam villanyt. Tágra mereszti a szemét, meglepett arcot vág. És nagyon helyes... Az éjjeli etetések alatt mindig felébreszt egy hangos pukkal. Marci viszi a prímet...
Nem akarok visszacsinálni semmit. Voltak jelek a terhesség alatt is. Tudom, ha akkor tudtam(tudtuk) volna, akkor se akartam(akartuk) volna másként. Jól van ez így! Hiszen ő egy különleges kisember, egy különlegesen varázslatos világban. Marci viszi a prímet...
(A kép röviddel azután készült, miután kivizsgálták a Marci hallását és röviddel azelőtt, mielőtt egy-egy nagy kő esett le a feleségem és az én szívemről is: Marci hallani fog...)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése