A cím túlzás... Többször is leírtam már és komolyan gondolom, nem tartom/nem tartjuk tragédiának, hogy a pici fogyatékkal született. De azért voltak/vannak nehéz perceink.
Szülés után a boldog apa értesítő leveleket ír, telefonál szülőknek, barátoknak. Boldogan járja az utcákat, tereket. Felesége hív a kórházból. Az orvos azt mondja, a jelek arra utalnak, hogy a kicsi downos. Még nem biztos, de... Elcsuklik a hangja(a feleségemé). Hazaballagok.
Pokoli órák, nehéz percek következnek. Az éjjel nehezen megy az alvás. Internetes oldalakat böngészek, minden információt igyekszem megszerezni a Down-szindrómáról. Két-három nap után kissé megnyugszom. Sajnos a kicsi sárgasága nem múlik. Feleségemmel együtt több napra bent tartják a kórházban. A kórházi légkör, a nagy hőség, a rengeteg ember és a tudat, hogy gyermekünk más lesz, mint azt gondoltuk a feleségem idegeit is próbára teszi. Nehéz időszak. Nagy utakat teszek meg autóval, a szabadba vágyom. Eldöntöm, lesz, ami lesz, mindent megteszek majd fiam boldogsága (és boldogulása) érdekében és azt, hogy blogot vezetek majd közös életünkről. Amikor egy hónappal később megkapjuk a levelet, amelyben megerősítik a sejtést, miszerint Marci valóban eggyel több kromoszómával született, ő és a feleségem is otthon van már. Sóhajtunk egyet, de a könnyek addigra felszáradtak.
Senkinek sem könnyű: a szülőknek sem, a családtagoknak, barátoknak... Vigasztalnak, biztatnak, támogatásukról biztosítanak. Ez jól esik, sok erőt ad. Talán a legnehezebb az elején vagy legalábbis a legtöbbet az a kérdés foglalkoztat bennünket, miként fogadja majd a külvilág a hírt. Egyáltalán, hogyan mondjuk el és mit mondjunk? Talán csak a negatív reakcióktól félünk, talán csak túlzottan függünk mások véleményétől, megítélésétől...
Kivizsgálások, kivizsgálások és megint csak kivizsgálások. Fárasztó nagyon. Közben kiderül, hogy a picinek halláskárosodása van. Attól félünk, hogy majd egyáltalán nem fog hallani. Ez már túl nagy teher lenne. Legalábbis ekkor így érezzük. Kis haranggal csilingelünk Marci fülébe. Bizakodunk. Reagál rá. Az újabb kivizsgálásról már nyugodtabban térünk haza. A baba hallása sérült, de nem lesz süket. A legrosszabb esetben is legfeljebb egy hallókészülékre lesz szüksége. Ismét egy sóhaj, már inkább vidám, mint szomorú.
További jó hírek: a szíve rendben van, jó a látása, enyhül a hipotóniája (izomgyengeség). Enyhül a fájdalom is. Egyébként pszichológusok azt mondják, hogy amikor valakinek sérült gyermeke születik, akkor az olyan, mintha az egészséges gyermeke meghalt volna. Ilyenkor ezt a valakit, akiről annyit álmodozott, akire annyit gondolt el kell gyászolnia, hogy örülni tudjon annak, aki jött. Mi is ezt igyekszünk tenni. Nem szeretnénk haragot érezni: vádolni a sorsot, vádolni egymást. Sóhaj, aztán megyünk tovább...
A kétségek még mindig elfognak olykor minket. Az orvosok biztatása ellenére sincs semmi biztosíték arra, hogy a kisfiunk megtanul járni, beszélni, hogy szobatiszta lesz, hogy rendes óvodába, iskolába járhat. És akkor hol vagyunk még attól, hogy munkája legyen, hogy a lehetőségekhez mérten önellátó legyen. Félünk néha a jövőtől, de van, hogy már sóhajtani sem sóhajtunk. Marcira nézünk és elmosolyodunk. Bárhogy lesz, úgy lesz...
Fotó: Marci egy délutáni séta előtt...
Szülés után a boldog apa értesítő leveleket ír, telefonál szülőknek, barátoknak. Boldogan járja az utcákat, tereket. Felesége hív a kórházból. Az orvos azt mondja, a jelek arra utalnak, hogy a kicsi downos. Még nem biztos, de... Elcsuklik a hangja(a feleségemé). Hazaballagok.
Pokoli órák, nehéz percek következnek. Az éjjel nehezen megy az alvás. Internetes oldalakat böngészek, minden információt igyekszem megszerezni a Down-szindrómáról. Két-három nap után kissé megnyugszom. Sajnos a kicsi sárgasága nem múlik. Feleségemmel együtt több napra bent tartják a kórházban. A kórházi légkör, a nagy hőség, a rengeteg ember és a tudat, hogy gyermekünk más lesz, mint azt gondoltuk a feleségem idegeit is próbára teszi. Nehéz időszak. Nagy utakat teszek meg autóval, a szabadba vágyom. Eldöntöm, lesz, ami lesz, mindent megteszek majd fiam boldogsága (és boldogulása) érdekében és azt, hogy blogot vezetek majd közös életünkről. Amikor egy hónappal később megkapjuk a levelet, amelyben megerősítik a sejtést, miszerint Marci valóban eggyel több kromoszómával született, ő és a feleségem is otthon van már. Sóhajtunk egyet, de a könnyek addigra felszáradtak.
Senkinek sem könnyű: a szülőknek sem, a családtagoknak, barátoknak... Vigasztalnak, biztatnak, támogatásukról biztosítanak. Ez jól esik, sok erőt ad. Talán a legnehezebb az elején vagy legalábbis a legtöbbet az a kérdés foglalkoztat bennünket, miként fogadja majd a külvilág a hírt. Egyáltalán, hogyan mondjuk el és mit mondjunk? Talán csak a negatív reakcióktól félünk, talán csak túlzottan függünk mások véleményétől, megítélésétől...
Kivizsgálások, kivizsgálások és megint csak kivizsgálások. Fárasztó nagyon. Közben kiderül, hogy a picinek halláskárosodása van. Attól félünk, hogy majd egyáltalán nem fog hallani. Ez már túl nagy teher lenne. Legalábbis ekkor így érezzük. Kis haranggal csilingelünk Marci fülébe. Bizakodunk. Reagál rá. Az újabb kivizsgálásról már nyugodtabban térünk haza. A baba hallása sérült, de nem lesz süket. A legrosszabb esetben is legfeljebb egy hallókészülékre lesz szüksége. Ismét egy sóhaj, már inkább vidám, mint szomorú.
További jó hírek: a szíve rendben van, jó a látása, enyhül a hipotóniája (izomgyengeség). Enyhül a fájdalom is. Egyébként pszichológusok azt mondják, hogy amikor valakinek sérült gyermeke születik, akkor az olyan, mintha az egészséges gyermeke meghalt volna. Ilyenkor ezt a valakit, akiről annyit álmodozott, akire annyit gondolt el kell gyászolnia, hogy örülni tudjon annak, aki jött. Mi is ezt igyekszünk tenni. Nem szeretnénk haragot érezni: vádolni a sorsot, vádolni egymást. Sóhaj, aztán megyünk tovább...
A kétségek még mindig elfognak olykor minket. Az orvosok biztatása ellenére sincs semmi biztosíték arra, hogy a kisfiunk megtanul járni, beszélni, hogy szobatiszta lesz, hogy rendes óvodába, iskolába járhat. És akkor hol vagyunk még attól, hogy munkája legyen, hogy a lehetőségekhez mérten önellátó legyen. Félünk néha a jövőtől, de van, hogy már sóhajtani sem sóhajtunk. Marcira nézünk és elmosolyodunk. Bárhogy lesz, úgy lesz...
Fotó: Marci egy délutáni séta előtt...
Megjegyzések
Megjegyzés küldése