Azért, mert nem biztos, hogy olyan ügyes lesz bármiben is, mint egy átlagos ember. Talán majd többször kell neki elmagyarázni dolgokat, hogy megértse, talán több türelemre lesz szükség, míg valamit kellő módon meg tud csinálni. De pozitív példákról már több esetben is írtam itt a blogon. Írtam Pablo Pineda-ról, írtam Karen Gaffney-ról, írtam a Baltazár Színház-ról, nemrég egy Down-szindrómás zumba oktatóról cikkeztek az újságok. Sajnos a magyarországi lapoknak egy ezeknél sokkal kellemetlenebb hírről is számot kellett adniuk. Jól jelzi a közép-kelet-európai régió és a nyugati világ közti különbséget, hogy míg utóbbiban egyre gyakoribbak a sokszor hihetetlennek és elképzelhetetlennek tűnő történetek, addig Budapesten kitiltanak egy Down-szindrómás fiút egy edzőteremből. Sajnos a sérült emberek integrálása nem csak Magyarországon, de Szlovákiában is még csak gyerekcipőben jár.
Minden az óvodában és iskolában kezdődik... Bár a helyzet már jobb, mint a rendszerváltás előtt, amikor a mentálisan sérült embereket automatikusan intézetekbe zárták, azért még mindig nem túl rózsás. Az óvodai/iskolai integráció a tájainkon jelenleg úgy néz ki, hogy ha - jó esetben - fel is vesznek egy sérült gyermeket, az oktatási intézmények csak ritkán tudnak bebiztosítani (gyógy)pedagógiai asszisztenseket. Ők azért is lennének fontosak, mert a segítségükkel a sérült tanulók könnyebben tudják tartani a lépést az ún. egészséges társaikkal. Nem mellékesen azért is, mert így ez utóbbiak sem érzik azt, hogy mindig "lassítani" kell sérült osztálytársaik miatt. Egy gyermekpszichológussal beszélgettem nemrég, aki elmondta, az iskolai integrációnak akkor van valódi hozadéka mindkét fél számára, ha a feltételek adottak, ha ennek körülményei meg vannak teremtve. Erről azonban egy falusi iskolában egyelőre csak álmodozni lehet és a véleményem szerint a kis-, illetve közepes nagyságú szlovákiai városok iskoláiban (óvodáiban) sem nagyon jobb a helyzet.
Védett munkahelyek? Védett lakóhelyek? Talán egy kettő létezik, de inkább kivételnek számít az ilyen. Igaz, léteznek már Szlovákiában is pozitív példák, mint pl. a pozsonyi Radnicka kávézó, vagy a hamarosan nyíló Bivio oktatási-rehabilitációs központ, ahol a munkaerőpiacon való elhelyezkedéshez szükséges gyakorlati tudásra tehetnek szert a sérült emberek. Persze, mindkettőben a szlovák anyanyelvűek élveznek előnyt. Magyar vonalon nagy csönd honol... Vannak társulások, különböző csoportosulások, szavalóversenyek sérült emberek részére, a Carissimi Nonprofit Alap is igyekszik megtenni minden tőle telhetőt. A (részben) önálló életet (és egyben önbecsülést) biztosító védett lakóhelyekről sajnos nem tudok, az pedig igazán ritka, ha egy mentálisan sérült embert bárhol is foglalkoztatnak.
Miért van ez?! Csak a pénzen (pénztelenségen) múlik minden? Persze, jogos a felvetés, miszerint ún. egészséges emberek részére is kevés a munkahely, meg az is, hogy az iskoláink többsége örül, ha valahogy túlél, fennmarad. De nincs szó részben arról is, hogy a társadalmunk még nem eléggé érett, hiányzik belőle a szolidaritás, kevés a tolerancia?!
Én azt hiszem, az igazság valahol középen helyezkedik el. Nap mint nap tapasztalom, hogy sok ember van, aki segítőkész, aki próbál mozdítani a dolgokon, sokan vannak olyanok is, akik mindezt önzetlenül teszik. És azt is látom, hogy a közfelfogás is változik. Hiszen ezt például a már említett budapesti edzőtermes eset is bizonyítja. Nem is olyan régen egy ilyen történet még senkit sem érdekelt volna, sőt, a legtöbben rábólintottak volna a dologra, miszerint a tulaj igenis helyesen járt el, amikor kitiltotta sérült ügyfelét. Ma pedig újságokban írnak róla, tévéműsorokban foglalkoznak az esettel. De jó lenne, ha a közeljövőben az ilyenek helyett a pozitív példák lennének többségben! Persze, tudom, naivnak nem szabad lenni, bizakodónak azonban szabad, sőt, véleményem szerint kötelező.
Hé, világ, a fiam él és élni akar! Szabadon játszani a nyilvános játszótereken anélkül, hogy furcsa tekintetek kereszttüzében kelljen úgy tenni, hogy ebből semmit sem észlelünk. Esélyegyenlőséget az óvodában, iskolában, akkor is, ha ez talán némi többletköltséggel jár nekünk, mindannyiunknak. És szolidaritást a munkaerőpiacon! Nem kerül -e sokkal-sokkal többe, ha szegregáljuk a sérült embereket, ha eleve arra ítéljük őket, hogy munkanélküliként, ráutalva a szociális segélyre tengessék az életüket?! Nézzék csak ezt a videót: Ben Sunderman mepkapja élete első munkáját. Nem úgy tűnik, mint aki nem szeretne dolgozni...
Hé, világ! Segíts! A fiam él és élni akar...
Megjegyzések
Megjegyzés küldése