Egy gyermek születése megváltoztatja az ember életét. Ha az a gyermek adott esetben valamilyen fajta mássággal jön a világra, az talán még inkább felborít minden addig megszokottat. Noha a napi rutin nagy valószínűséggel nem sokban különbözik, mint más családokban; foglalkozásokból, fejlesztésekből azért mégis több szükségeltetik az első években, mint egy ún. egészséges gyermek esetében. Marcinkkal mi is járunk Dévény-tornára, foglalkozást tartanak fiunknak a pozsonyi Korai Fejlesztő Központ szakemberei, újabban tervezzük, hogy úszni hordjuk majd, hogy megerősödjenek az izmai, és lehetőségekből van még bőven. Teszem hozzá, szerencsére... Nem volt ez mindig így! A kérdés csak az, hogy hol van ebben a határ? Nem szeretnénk, hogy a kicsink gyerekkora csak erről szóljon. Egy gyerek elsősorban legyen vagy lehessen gyerek: játsszon, bolondozzon. Örökösen csak fejleszteni, minden szabadidejét gyakorlatokkal tölteni, se neki, se nekünk, szülőknek nem lenne túl élvezetes, és szerintünk értelme se lenne nagyon.
Mi ebben a feleségemmel próbáljuk megtalálni az arany középutat. Amit tudunk, megteszünk, de legalább ennyire fontosnak tartjuk azt, hogy Marci jól táplálkozzon, hogy meséket olvassunk neki vagy csak úgy egyszerűen játsszunk vele, hagyjuk őt játszani. Ettől függetlenül gyakran vesszük észre magunkon, hogy kontrolláljuk őt: figyeljük, miben mennyire lépett előre, hasonlítgatjuk őt más gyerekekhez.
Ez a hasonlítgatás valószínűleg a félelmeinkből is fakad, a bizonytalanságból. Szinte nincs két szakember, aki ugyanazt mondaná. Valaki szerint minél többet kellene tornáztatni, valaki szerint elég egyszer-kétszer egy héten. A módszerek is mind különböznek egymástól, és a módszereken belül is megoszlanak a vélemények az azokat követő szakemberek között. Nincs könnyű helyzetben így egy olyan szülő, aki a szakmáját tekintve se nem gyógytornász, se nem logopédus, se nem pszichológus, stb. Így aztán persze nyugtatni szeretnénk magunkat, hogy jó az, amit csinálunk. Buta módszer, de a szülő is csak ember: ha látja, hogy az ő gyereke bizonyos dolgokban talán jobban teljesít, mint a hasonló helyzetben lévő xy gyermek, akkor az valamiféle biztonságot ad a számára.
Innét pedig már a határ a csillagos ég! Könnyen bele lehet esni abba a hibába, hogy a szülő elhiszi, elhiteti magával, az ő fia különleges, más, mint a többi. Ez igaz is lehet , de amikor erről nap mint nap próbálja meggyőzni magát és másokat is, akkor nagy valószínűséggel csak fél. Nem mer hinni benne igazán. Mert az igazi hit és bizalom, az igaz szeretet csak az lehet, ha az ember olyannak fogadja el a gyermekét, amilyen. Minden hibájával együtt... Nem akarja őt szebbnek, jobbnak, ügyesebbnek látni és láttatni, mint ami. Nem akarja őt skatulyákba zárni.
Hát, mi ebbe a hibába azért elég nagy gyakorisággal beleesünk. Talán mert túl nagyok az elvárásaink Marcival szemben, talán mert még mindig nem tudtuk igazán elfogadni a diagnózisát... Olyan butaság ez, és olyan nehéz "leszokni" erről.
Még jó, hogy vannak a családtagok, barátok és jóakarók, akik elfogadták a helyzetet. Akik Marcinkat az ő plusz kis kromoszómájával együtt is szeretik. Ez talán az egyik legnagyobb segítség! Amikor az embernek nem kell a másik előtt semmit sem bizonygatni és megjátszani. S hogy mi ezt néha mégis megtesszük, az igazán nem a Marci másságának a számlájára írható, az a mi kis hibánk. De talán él a remény, hogy ezt fokozatosan elhagyjuk. Ha van ott fent Valaki, aki ismeri gondolatainkat(esetleg olvassa ezt a blogbejegyzést) úgy ehhez kérünk erőt, bátorságot 2017-ben!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése